"A fényt és az árnyékot. A fájdalmasan szépet. A szüntelen sebből szivárgó, általa újuló, elevenen életet. Ezt látom minden utamon, és gyakran írok fejben én. De aztán hazaérek. Leülök a fák alá. Nézem az eget. Sétálok az erdőben. Virágot szedek. Iszom egy kis teát vagy kávét, egy pohár finom italt, egy jó nagy pohár vizet. Körülvesznek a szeretteim, az állatkák, belémfészkel a pillanat, felsóhajtok, és elkönyvelem, hajaj, ez már az írói énem alkonya. Semmi kedvem írni. Lám, nem is vagyok író. Mert nem írok. Ha író lennék, írnék. De én csak itt né, tökmagot eszegetek, a terápiákra gondolok, az emberekre, az életre, és jól elvagyok a gondolataimmal, nem akarom venni a fáradságot, hogy leírjam.
De aztán jön egy kép. Német nő, a nyári akadémia egyik szünetében odajön hozzám, hogy elmondja, nagyon megérintette, amit mondtam. Még az akadémia elején mondtam a tanáromnak, hogy legtöbbször nagyon jól elvagyok Erdélyben. Már nem félek attól, hogy csak persona non gratavá ne váljak s ki ne penderítsenek az országból. Ha valami végveszély folytán mennem kell, akkor valószínűleg el fogok tudni menni. Viszont úgy érzem egyre szűkül a tér az olyan emberek körül, mint amilyen én is vagyok, aki megpróbálok a középen maradni és onnan látni a végletes megnyilvánulásokban is az embert. Pár éve kezdődött el egy furcsa érzés: már nem lehetek áttetsző. A hétköznapi életben nem mondhatok bármikor véleményt, mert az emberek rögtön támadásnak veszik, személyesre veszik, sértésnek veszik, ideológiának veszik, rögtön egy agresszív terepre lépek, ha mondjuk el merem mondani, hogy Orbán milyen dolgaival nem értek egyet, vagy egyéb, a konzervatív-tradicionális, vagy éppen a mainstream liberális szemlélettel ellenkezőt mondok. Olyankor, amikor azt érzem, szűkül a véleményszabadság köre, nem azért, mert jön éjjel a fekete autó, hanem mert egyre ritkábban van kedvem a munkámon kívül csak úgy társalogni, a fenti hangulat, hozzáállások miatt, menekülési útvonalakon gondolkodom. Hogy vajon nem lenne-e jobb nekem valahol máshol?
Nem lenne, felelte a tanárom. Nincs, ahová menni, mindenütt ugyanez van. Csendben hallgattam. Már megint rámutatott kapaszkodókat kereső kapkodó kezemre. Csak míg nálatok a szélsőségnek ez a vége nyilvánul meg, folytatta, nálunk a másik vége. Itt például, Németországban, senki nem pisszenhet a fejetlen koronavírusos intézkedések kapcsán, senki még csak fel sem teheti azt a kérdést, hogy vajon Putyin is nem véd-e értékeket. Itt Németországban törvénybe akarnak iktati egy határozatot, miszerint egy 14 éves szabadon dönthet afelől, hogy át akarja-e műtetni magát másneműre, és ehhez a szülőnek, a tanároknak és az orvosoknak is asszisztálni kell. Egy pszichológiai kérdésből, mivel ebben a korban a legtöbb gyereket a nemi érés összezavar és azt sem tudják, hogy fiúk-e vagy lányok, orvosi, gender és biznisz kérdés lett, hiszen senki nem mondja el ezeknek a gyerekeknek, hogy ez életreszóló egészségügyi és anyagi függőséget okoz a biotechnológiától. A következményekről senki nem beszél. Orbán kimondja azt, amit Európának ennek a felében már csak gondolni lehet, hogy igenis nem akarják a szülők, hogy az iskolában, kiskorú gyerekeknek a homoszexualitást propagálják, ezt nálunk már nem lehet kimondani, mert azonnal ellehetetlenítik az életed.
Még sok mindent mondott, ami egy hirtelen nézőpontváltást eredményezett bennem. Sokáig úgy el voltam foglalva magammal, az én kis erdélyi világommal, hogy csak a mi bajainkat láttam. Hogy nekik, a jóléti nyugatiaknak milyen bajaik vannak, nem láttam.
Lehet, megérezték a bennem támadó rést. Szinte minden szünetben odajött valaki, és elmondta, hogy ő otthon, a saját országában miért érzi magát rosszul. Az egyik azt mondta, hogy a kis, pár éves lánya látta, hogy az olasz szomszéd mindent teltűzdel olasz zászlókkal, és kérte a szüleit, tegyék ki ők is a német zászlót. Nem lehet, mondták a szülők, mert tudták, ha ők teszik ki, akkor őket azonnal náciknak nézik. Így aztán a kislányom megtanulta, hogy németnek lenni nem olyan jó dolog, mondta a nő, és hangja messzi fátyolok mögül jött. A másik viszont biztatónak tartotta, hogy elindult egy válaszhullám a CIS-re (cisgender, mivel nyugaton már kifejezés is van arra, ha valakinek a nemi identitása megegyezik azzal a nemmel, amivel született), erről a kamasz gyerekeitől tud, akik mutattak neki egy fórumot, ahol fiúk elmagyarázzák, hogy miért nem akarják átműtetni magukat nőnek, és hogy ez nem jelenti azt, hogy bármi bajuk van a női nemmel, egyszerűen csak fiúk akarnak maradni. A haramadik azt mondja el, hogy igazából rendőrállamban élnek, ezt azóta tudja, amióta egy békés tűntetésbe becsatlakozott, ugyanis kíváncsi volt, hogyan is kezelik az állampolgárokat, ha ki merik nyilvánítani a véleményüket.
Közben meg a hajdan csendes, német falusi étteremben, amit pár éve vehetett át egy közel-keleti család, már csak gyorsétterem szerű ételt lehet kapni, és hétvégén üvölt a török vagy arab manele.
Nézem Nyugatot, hallgatom az embereket, közben meg eszembe jutnak azok az itthoni barátaim, ismerőseim, akik ennek esetleg pont az ellenkezőjétől szenvednek. Az embereken gondolkodom, akik stabilitásra törekednek, és elfelejtik, hogy az csak nagyon rövid ideig tart, elfelejtik, amit nekünk Salek tanárunk Az ember tragédiáját tanulmányozva írt fel a táblára, mint az élet alap mozgató dinamikáját: tézis, anitézis, szintézis, ugyanakkor a szintézis a megvalósulása pillanatában már az új tézist képezi. Ugyanaz, mint a teremtő, a fenntartó és a pusztító, a jógafilozófiából ismert Trimurti, akik a világi lét három legfontosabb funkcióját végzik.
A hármasság, a keresztény szentháromság ellenére vagy talán pont azért, kikerült az európai köztudatból, helyébe a kettősség, a dualista felfogás, a fekete-fehér, a jó-rossz, az erényes-bűnös, az igen-nem, a tézis-antitézis került, a harmadik nézőpont nélkül, amely képes a két végletet harmonizálni, kiegyensúlyozni, integrálni és egy új szintre emelni. Ez az, ami lehetővé teszi az élet áramlását, nem az, ha valamelyik végletbe belekövülünk. Ugyanekkor ez a szilárd pozícionk feladását kéri, és belépést az ismeretlen újba, ami a másik végletet is tartalmazza, mindazt, ami ellen mindeddig küzdöttünk. A pozíciónk feladása fájdalmat jelent. Fáj látnom, hogy a másik is ember, hogy az, amit én az abszolút jónak gondoltam, hogyan öli őt meg, hogyan szenved vagy sorvad el miatta. Fáj látnom, hogy mindenkinek mindig igaza van, azon az szinten, ahol ő él, az ő világképének, életterének megfelelő igazságok érvényesek. Ha fáj, akkor nem haragudhatok, nem lehetek dühös, nem hibáztathatok másokat, nincsenek megoldásaim. A fájdalom mélyebb, mint a fentebb leírt érzelmek. A fájdalom a szeretet előszobája. És mindenkinek más a fájdalomküszöbe, más az ébersége, más az, amit a világból el tud viselni, és kevesen vannak azok, akik mindannak ellenére, amit látnak, érzékelnek, tapasztalnak, igent tudnak mondani az élet egészére. Az egész, folyamatosan teremtődő világra és mindarra, ami most van. Pedig ez az igen nélkül az egyéni élet igen hamar siralomvölggyé, csatarérré vagy sivataggá válik. Az igen az, ami alázatossá teszi a szívet, legalábbis eddig én jobbat nem találtam, és a világjobbító, javító, korrigáló, a mi elképzelésünk szerintire formálni akaró isteni pozíciónkból teremtett, teremtődő emberré tesz, és csak abban az értelemben teremtővé, amennyiben a teremtés rajtunk keresztül is történik. Történik."
Gergely Edó
